A kis terápiámnak lassan vége, gyógyulófélben vagyok. Kivéve, amikor a régi szép együtt töltött időnkre gondolok, miközben a levelezéseinket, sms-einket olvasgatom, amelyekben azt hazudja, hogy nem tudna elhagyni, és velem tervezi az életét. Semmi kétség, hazudozó! Az emlékek nyugtatóak, de már már én sem tudom, hogy bennük élni öngyógyítás, vagy öncsonkítás e.

Néha még visszafogok esni, főleg esténként, tudom, és olyankor újra rá gondolok, a különböző szituációinkban, mint például, ahogy simogatom a tarkóját miközben vezet és mesél valami tök érdektelen dolgot számomra ismeretlen emberekről, és néha ilyenkor csak úgy a semmiből rám nézett, hogy azt mondhassa, hogy szeret. Valószínűleg tényleg nem teljesen normális. Mondjuk én sem. Szóval, ilyenkor majd mindig mosolygok, és közben azért azért bekönnyesedik a szemem, mert hát ilyenek ezek az emlékek. Kicsit utálom is őket, mert már csak emlékek. Remélem egyszer elfelejtem, teljesen kitörlődik a memóriámból, tudod, mint a Man in black-ben.

Ma hazafelé az irodából eszembe jutott egy rakás közhely, mint például, hogy az élet megy tovább, és mindennek oka van, és a sors is így akarta, na meg persze ez is egy jel, és istennek más tervei vannak. Elhatároztam, hogy hinni fogok nekik! Mindegyiknek. Rontani már úgysem tudok a helyzeten. Tehát, útközben eldöntöttem, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mintha túl lennék rajta, és akkor talán el is hiszem, hisz hogy is van ez, amire erősen gondolsz az a valósággá válhat. Így, eldöntöttem, hogy a utam hátralévő részét kiegyenesedve, emelt fővel járom végig, nem fogom tovább nézni a járdát! Felveszem újra az ajakpucsítós mosolyomat, és figyelek a lépteimre; hogy újra olyan igazán évisen, feneket riszálva. Kecsesen, nőiesen, magabiztosan. Egy régi kedves barátnőm szerint ez a védjegyem, senki nem tud így lépkedni, ilyen magabiztosan. Ez a színészet alapja. Ha nem is vagy jól, de nem engeded, hogy mások lássák. Eldöntöttem, szeretném megóvni a kisugárzásomat, és nem akarom elveszíteni a fényemet, ami már így is megkopott. Minél többet csalódok, egyre kevésbé leszek “én”. Elszürkülök. Ezt nem hagyhatom. Szóval, ha holnap reggel felkelek, először is hálát adok, amiért újra van egy új napom, amikor minden más lehet, aztán felöltözöm csinosan, nőiesen, hisz attól, mert egyedül maradtam nem lettem özvegyasszony, majd szolidan, enyhén üzletiesen feltűzöm a hajamat, és kisminkelem magam, mert nő vagyok, ezt érezni is szeretném. Egy nőnek maradjon meg a méltósága, s a nőiessége.

Már alig várom a reggelt! Külsőségekben mindent ott folytatok, mint amikor még volt kiért készülődnöm. Most magamért fogok, és mindenki másért.

Új nap. Tiszta lap.

Tulajdonképpen hálás vagyok, mert amíg tartott, annyi szeretet kaptam, mint mástól például…nem, mint még soha senki mástól. És én ezért annyira hálás voltam, hogy viszonoztam ahogy csak tudtam. Ezt köszönöm. És türelmetlenül várom, hogy megtudhassam, hogy mi volt ezzel a leckém, mi a tanulságom. Talán az, hogy ez az egész olyan, mint egy könyv, amit meg kellene írnom. Olyan, akár egy Marian Keys könyv első fejezete, mikor a főhősnő “boldog” idilli életét mutatja be, hogy látszólag mindene megvan, de persze ez csak a látszat, mert a főszereplőt elhagyják, vagy megcsalják, de mindenképp magára marad, hogy valami új kezdődhessen, miközben jelleme erősödik, és talpra áll. Persze a vég garantált happy end; hősünk megtalálja amit keresett; karriert, nagy szerelmet, a gonosz, csalfa exet pedig okításképp dobja, mert neki már sokkal jobb. A különbség egyelőre csak annyi, hogy én visszafogadnám őt. Megmagyarázhatatlan, logikátlan egy hülyeség ez a szeretet! Mindenesetre bátor főhősnő leszek és újrakezdem. Talán külföldön. Mert ha már lúd legyen kövér és egyébként is, nulláról szép felállni. Egy fejezetnek vége, várom a folytatást.