Ma este megnéztem a Könyvtolvaj c. filmet. Talán már mindannyian hallottatok róla, hogy ismét megjelent egy szomorú film a II. világháborúról, melynek története persze a németek és a zsidók kapcsolata köré épül. Unalmas már, nemde?!

Az lehetne, de nem, ez most más. Nekem, aki filmeken aztán soha nem hatódik meg elhihetitek. Ez a film két okból más; egyrészt most a másik oldalról, a németek szemével láthatjuk háborút minden borzalmával együtt, másrészt, ez a német szem egy naiv ártatlan tizennégy éves lányhoz tartozik, kinek olyan szerencséje van e  szerencsétlenségben, hogy jóra nevelik. Vagyis inkább ama egyszerű tanra, hogy maradjon mindig minden körülmények között Ember – igen, így nagyon nagy betűvel – , a Hitler-féle agymosás közepette is.

Maga a film a legnagyobb giccshalmaz, amit valaha láttam, és mégis van benne valami egészen elképesztően megkapó. Talán részben az is, hogy több olyan dolgot szerepeltettek, amelyre a közönség ugrik ( elhagyott árva, kislány, szőke gyermek, szerelem, üldözött zsidó, halál), és igazuk van. Bevált. Én, aki előszeretettel kritizálok és gyakran jégcsapként is funkcionálok – kivéve maradandó alkotások és legjobb barátok estén – be kell, hogy valljam, elérzékenyültem! Pedig esküszöm, a menzeszemnek még közelében sem károk! A film felétől egészen a legutolsó perc utáni tizedik percig könnyesek voltak a szemeim..

Egészen egyedi megközelítése a háborúnak, hogy egy ártatlan kislány szemszögéből láthatjuk a poklot, aki történetesen német, ahogyan a családja is – az összes, merthogy árvánk többször is elveszített mindenkit maga körül – , a legjobb barátja, és az egész környezete is, egy zsidó fiút kivéve, kit ő és családja bújtat, ami persze egy állandó veszélyforrás. Részben emiatt is a hangulat folyamatosan feszült. Izgulunk mikor buknak le, lebuknak e egyáltalán, mikor jönnek értük, ki esz az áruló. De persze semmi sem úgy történik, mint egy átlag amerikai közönségfilmben. Szerencsénkre.

A háború kegyetlenségeit alig mutatta be a film – könyv nem különben – , ezeknél sokkal rettenetesebb dolgok történtek, itt ne számíts vérre, lövésekre, vagy épp golyózáporra, itt emberséget  látsz, és lelket, de olyan igazi mélyet, amilyet csak az őszinte és jól nevelt gyerekek tudnak produkálni. Egy olyat, amelyben a német gyerek nem érti miért kell utálnia a világ összes zsidóját, hisz a legjobb pajtása, aki a pincéjükben bujkál is zsidó, és a betegségén kívül – amit egyébként könyvekkel, s felolvasással orvosol – semmi baj nincs vele, sőt, életre neveli. Néha csak túlélni. És mindez betűk nélkül nem menne. Egyiküknek sem.

Az eddig általam megnézett világháborús filmek közül talán ez az első olyan, amely bemutatja, hogy ez az időszak egyik félnek sem volt könnyű, német oldalon is családok szakadtak szét vagy tűntek el örökre egy ideológia miatt, ha egyet értettek vele, ha nem. És persze a gyerekek, mit tudtak ők az ideológiákról! Semmit! Talán annyit, hogy ha a kapu előtt megjelennek a katonák az veszélyforrás, ahogyan a sziréna hangja is, vagy a felnőttek sustorgása, mert az ő titkaik jót sosem jelentenek.

Talán épp ez a 639-edik film e témában, de ez mégis más, valami egészen egyedit kapunk – bár annak idején a Titanic is egyedi volt és közönség, valamint az Oscar kedvenc is egyben – , bármily “nyálasan” is hangzik, merthogy megjegyzem a képi megjelenítés,s a lány arca olykor valóban az, hatásvadász. Se baj, mert a párbeszédek, a feszültség, a gyermeki ártatlanság és a belőle fakadó emberség mindenért kárpótol, ahogyan a Halál szavai is, aki valahogy képes szimpátiát kiváltani, és elhitetni, hogy bizony az ő dolga sem könnyű. Mint ahogy akkoriban senkié sem volt az, se németé, se zsidóé.

 

 

 

„…ha olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” (…)